2017. november 9., csütörtök

Rozi a parkban - 2. Egy fontos találkozásról

Két évvel ezelőtt történt, majdnem napra pontosan. 
Hűvös volt, de verőfény. Verőfény volt, de hűvös. November. Kicsi Rozi - ekkoriban 16 hónapos - a teraszon motorozott. A hatalmas villa egyik sarkától a másikig, karistolta a betont az ajtónk mellett, recsegtette a bükkleveleket a szomszéd ablaka alatt, fordult darabosan az utolsó lakás előtt. Aztán egyszer csak hiába vártam, nem gurult vissza. Állt az utolsó teraszon, és figyelt valamit. Hiába hívtam, nem jött. Figyelt. Rendben, ha nem jön, odamegyek én. A kutat nézte, s nem tágított, mintha mutatni akart volna nekem valamit. Jócskán volt benne esővíz és falevél. Meg egy... oda nem illő fehér, fekete, piros dolog. És ez a dolog, ha lassan is, de mozgott! Jesszumpepi, ez egy fakopáncs, jajszegény, mit keres ott, hogyan esett bele, és mióta fagyoskodik szegény, nyakig a vízben? Egy bottal próbáltam segíteni neki. Nem értette, ijedten körbeevickélte vagy tízszer a kutat, mire sikerült rávenni, hogy kapaszkodjon meg benne. Amikor "partot ért", sokáig cidrizett a faágon gubbasztva. 
Lassan melengette a nap, nem volt könnyű így gyorsan megszáradni.
Figyelj csak, kismadár, szedd össze magad, nem tudunk egész délután rád vigyázni, viszont macskák settenkednek a környéken, bajod lehet, ha itt maradsz - győzködtem. 
De nem rám figyelt, Rozival beszélgetett.
Kis noszogatásra végül arrébb röppent. Milyen szerencse, hogy pár lépésnyire volt a komposzt tároló, gyors portyába kezdett. Erőre kapott, majd egyre feljebb és feljebb sikerült kerülnie egy termetes tiszafa ágai közt.



Rozi akkoriban még nem tudott embernyelven beszélni, ezért később mesélte csak el, miről társalgott a harkállyal madárnyelven. 









Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése